"Tükördimenzió"
Képzeld el, hogy Rómában sétálsz idén nyáron. 2019. június 7-e van, az olasz nyár eleje. Egyelőre még csak közepesen van meleg és Te már bebarangoltad a város teljes ókori részét, utad éppen most vezet a Colosseum felé…
Állj meg egy pillanatra - akár csak gondolatban is – és vedd sorra, mi mindent élhettek már át az ókori építmény falai! Repülj vissza az időben Marcus Aurelius vagy Commodus idejéig. Elképzelheted, ahogy a római plebs hömpölyög kifelé egy jól sikerült tengeri csata után, vagy akár azt is, ahogy kb. 300 évvel később, egy ismeretlen népesség, a vizigótok fosztogatják az utcákat.
A világot, amelyben élünk, részben a fizikai valóságunk alkotja. Ezt a fizikai valóságot tudjuk 3+1 dimenzióval definiálni, ahogy az einsteini téridő fogalom magába olvasztja a fizikai tér 3 dimenzióját az idő dimenziójával. Ugyanakkor elképzelhető, hogy az időnek is vannak dimenziói, hacsak másra nem, hát arra gondolva, hogy gondolkozásunkban s nyelvünkben is megkülönböztetjük a múltat és a jövőt a jelentől. Csakhogy számunkra mindig csupán a jelen az egyedüli, ami hozzáférhető (megtapasztalható), a múlt az imént megélt „jelenek” halványuló kondenzcsíkja, míg a jövő valami láthatatlan röppálya következő pontja jelen-pillanatunk számára.
Vagyis úgy tűnik, hogy hétköznapi valóságunk fizikai dimenzióiból a TÉR mindhárom dimenziója bejárható számunkra (mehetünk erre-arra a Colosseum körül, s akár még vertikálisan is), miközben az IDŐ dimenziója rögzítve van számunkra, abban nem csatangolhatunk szabadon. Olyannyira, hogy le vagyunk kötözve egy fix ponthoz (a mindenkori jelen pillanathoz), és csak ezt a pontot élhetjük meg.
Vagyis fizikailag megtapasztalhatod, bejárhatod Rómát a Szent Péter tértől a Colosseumig, de nem tapasztalhatod meg milyen volt Kr.u. 396-ban ugyanannak az épületnek a lelátóin állni.
Most gondolatban fordítsuk meg a helyzetet, és képzeljünk el egy tükör-dimenziót – egy olyan szeletét a valóságnak ahol a dimenziók éppen fordítva vannak „beállítva”. Mit jelenthez ez?
Az IDŐ-nek van három, szabadon bejárható dimenziója, viszont a TÉR szempontjából rögzítve vagyunk: abban csak egy fix térbeli pontban lehetünk és sehol máshol.
Vagyis ez lenne az a helyzet, ha lenne egy mágikus szikla vagy egy kitüntetett pont a Colosseum falában, amit ha megérintenél, vissza- (vagy éppen előre)repülhetnél az időben, és megtapasztalhatnád, milyen volt, vagy lehetségesen lesz majd a hely egy bármilyen időpillanatban. Ugyanakkor nem mozdulhatnál el erről a helyről (ha elengeded a sziklát, eltűnik a varázslat), a tudatod csak ebben a fizikai lokációdban tudna tapasztalni.
Az az érzésem, hogy Luc Besson a 2014-es Lucy című filmjének oratórikus fináléjában éppen ezt szeretné elmesélni (egyebek mellett), és képileg igen látványosan sikerül bemutatnia, milyen is lenne egy fix pontba rögzülve végigrepülni az idő dimenzión (a filmben persze csak visszafelé).
De Nolan is hasonlót mutat be, amikor az Interstellar (szintén 2014-es film) hyperkockájában Cooper – a lánya szobájának lokációját fixálva – vissza tud térni abba az idő-koordinátába, amikor elválnak egymástól.Érdekes elképzelés lehet, hogy ha van a megszokotthoz képest más dimenzió, akkor talán a legésszerűbb feltevés és akár tudatunk számára a legkönnyebben megközelíthető is, hogy ez nem más, mint egy olyan tükör-dimenzió, ahol a dolgok éppen fordítva működnek.
(Folyt kov.)