Kognitív felbontóképesség

avagy a fekete-fehér gondolkodás előnyei és hátrányai

Van annak oka, hogy miért gondolkodunk sokszor feketén-fehéren, és ez nem is mindig rossz.

Maga a szókapcsolat is ambivalens értékkel bír: ha tényfeltáró műsorra vonatkozik, akkor ez egy jól csengő szlogen, mert ködösítés és felesleges túlbonyolítás nélkül mutatja be a sztorit, vagyis a tényeket, feketén-fehéren. Ilyen értelemben tehát ez abszolút pozitív kicsengésű.

Ha azonban egy emberre mondják, hogy csak feketén meg fehéren képes látni a valóságot, akkor az általában nem egy túl pozitív jelző. Mi van hát akkor, kérdezhetnénk, most akkor ez jó vagy rossz? - de inkább ne kérdezzük meg. Ha pedig, nem érted, miért mondom ezt, akkor olvasd el a szöveget idáig még egyszer.

Az egy általános hajlama az emberi tudatnak is, pontosabban az intellektusnak, hogy a világot binárisan képezze le. És ez a hajlam nem faj-specifikus az emberre; ez minden olyan élő organizmus sajátja, amely képes minimális reprezentációra a környezetéről. Szóval ez csak úgy van – régről, mélyről.

Nem elszigetelve létezünk a világban, hanem egy összetett ökológiai rendszer és még komplexebb társas kontextusok keretein belül. Ez pedig rengeteg információ, amivel meg kell birkózni. Ez nagyjából annyit tesz, hogy tudni kell érzékelni, ami körülöttünk van, felfogni, vagyis észlelni, hogy ez mit jelent számunkra, helyzeteket elemezni és azokat a céljainkkal összevetni, döntéseket hozni, múltbeli tapasztalatokra támaszkodva feltevéseket ellenőrizni – ezek mind külön-külön is olyan bonyolultságú funkciók, hogy intellektusunkban külön működési alrendszere van mindegyiknek.

És hát érthető „igény” a tudatunk szempontjából (vagyis inkább racionális működési elv), hogy ezt a rengeteg információt tudni kell hatékonyan szervezni és kezelni. Hogyan nyilvánul ez meg? Egyszerűsítésben, aminek több formája van: ebből a kategorizáció az egyik, vagyis

az a folyamat, hogy különböző dolgokat a szubjektíven észlelt hasonlóságuk alapján egy kategóriába sorolunk, vagyis egy kalap alá veszünk.

A hatékony kategorizálás pedig az, amelyik a lehető legkevesebb, de egyszersmind legkontrasztosabb kategóriákat képes létrehozni: ez pedig nem más, mint csupán kettő, de végletesen szembenálló „doboz”: vagyis a fekete-fehér / barát-ellenség / ehető-mérgező logikája – mert így egyszerű, és így hatékony.

Ebből következik, hogy minden olyan rendszer, amely ennél szofisztikáltabb, vagyis árnyaltabb leképezést tenne lehetővé, ennél csak nagyobb számítási és figyelmi kapacitással járhat, vagyis energiaigényesebb. Ami ha rendelkezésre áll, akkor nincs is semmi probléma, de ha ez a plusz energia nincs meg, vagy nincs motiváció az árnyaltabb valóságleképezésre – pl. mert van olyan, hogy a bináris éppen elég – akkor a tudati felbontóképesség nem növekszik.

Ennek a működésnek a hátulütője viszont az, hogy sokszor fontos árnyalatbeli különbségeket nem vesz figyelembe, hanem belemossa ezeket valamely prototipikus kategóriába. És amikor pl. emberek sokaságának a viselkedését próbáljuk érteni, értelmezni, akkor nem számolhatunk minden egyes emberrel külön változóként (holott tudjuk, hogy mindenki egyedi), hanem hasonlóság alapú csoportosítást végzünk, és csoportokat képzünk.

Ha pedig ehhez hozzávesszük, hogy – amint mondottam – a hasonlóság alapján való csoportosítás legtöbbször szubjektív dolog (hisz azt vesszük alapul, ami szerintünk hasonló), akkor megtaláltuk az interperszonális viták egyik elkerülhetetlen okát.

Szóval, a világ leginkább végtelen sok árnyalatból áll, de nekünk igényünk van ezt leegyszerűsíteni, hogy a körülöttünk lévő valóság információit valahogyan kezelni tudjuk.

Más a helyzet, a logikailag bináris állapotokkal: A macska vagy a házban van, vagy kint. Nincs harmadik lehetőség, nincs átmenet, nincs középút. (Kivéve, ha éppen mászik be az ajtóba vágott nyíláson, de akkor meg nem a macska van a házban, hanem csak a fele… szóval, értitek.)

Másik példa: Egy nő vagy várandós, vagy nem az. Nincs olyan, hogy félig várandós csak. Itt teljesen indokolt és tökéletes a bináris logika, mert hiszen nem tudunk (vagy szoktunk) más állapotokban gondolkodni. A villanykapcsoló vagy fel van kapcsolva, vagy le – nincs harmadik állása, definíciószerűen. Megint más a helyzet akkor, ha azt halljuk, hogy egy ember vagy férfi, vagy nő. Ez ugyanis

attól függ, hogy a férfit és a nőt hogy definiáljuk. Ha akként definiáltuk, hogy: ha van kukija, akkor férfi; egyébként nő - akkor ez így bináris lesz és könnyű kezelni. Persze egy ilyen világképben ugyanúgy értelmezhetetlen a biológiaitól eltérő nemi identitás, mint a racionális számok táborában a gyökkettő.

A valóságban pedig sokkal több jelenség illetve folyamat nem bináris, mint ami az, mi mégis ezt a logikát használjuk rá, mert így kényelmes, és így hatékony. Ebből lesz az végső soron, hogy nem vagyunk képesek (vagy motiváltak) árnyaltabban látni a világot, csak úgy, hogy az afrikai bevándorlók vagy szerencsétlen háborús menekültek vagy erőszaktevő gazdasági bevándorlók. Vagy hogy minden kormánypolitikus mocskos, hazaáruló, szemétláda, viszont minden ellenzéki haladó, progresszív, igaz ember. Utolsóként megjegyezném, hogy a tanácsadói munkám során sokszor találkozom azzal, hogy amikor az egyénnek nincs elég pszichés energiája (mert depressziós, mert szorong, mert sok elfojtást kell menedzselnie) akkor könnyebben „csúszik bele” az inadekvát bináris gondolkodásba, mint az a személy, aki lelkileg „rendben van”.